Broken Hill
(A film zárókoncertje nyomán)

Csak a tücsök szólt…
az áhítatos csendben
megszólalt a zene,
először bennem -
egy rezdülés volt csak,
egy sóhaj, alaktalan
forma, tétova óhaj,
észrevétlenül
áradtak a hangok,
s egyszerre csak
megkondultak
a harangok, esőcseppek
ütemesen dobogtak,
megadva ritmusát
feldübörgő doboknak,
hegedű húrja sírt,
 jajgatott, s
egy pillanatra
minden elhallgatott,
de már repült,
száguldott, rohant,
elnyelve mindent,
mint hömpölygő folyam…
csilingelt, zúgott,
harsogott, kitárva
ajtót-ablakot,
s milliónyi fényévet
bejárva, kristály-cseppként
tért  vissza önmagába,
mint  a Teremtés előtti
utolsó percben, s egy
pillanatra eggyé vált minden…

Ősz

Csillogó arany ősz -

nyírfáknak ékszere...

mint lányhaj omlik alá

a fűz, és megannyi rege

szálldos - susog a lomb

alatt, míg jő az alkonyat

narancsvörös a vérjuhar,

megannyi hangulat...

a tűztövis bogyói közt

fázósan bukdácsol a szél,

és dalra kél a vén dió,

zörög a sok levél...

Aludj - aludj csak néma

kert, én őrzöm álmodat,

míg hólepel borítja el

a csupasz ágakat...

álmodd - álmodd a szép

tavaszt, most alszik a

vetés - hintázó hópelyhek

alatt az újabb ébredést...

Makulátlan

Makulátlan:

egy fehér tollpihe, 

a felhő egy karéja,

nyakadban libbenő

sál, és az alma 

hibátlan, fényes héja…

Makulátlan?

A pihe földre hull,

zsenge fű lesz az ágya,

a felhő szürkére vált,

gyöngy-esőt hint a tájra,

sálad leoldja kezem, 

gyűrt selyem-takaró,

mi lehet makulátlan?

talán a hó, míg

meg nem jelennek

benne puha lábnyomok,

s mi emberek sem

vagyunk makulátlanok:

az Élet vásznán egyre

több a szín,az árnyalat,

míg lassan kitisztul

a kép, és már csak 

egy marad…

Nyár esti hangulat

Távolból érkezik a hang

- ezüstös kis harang -

elomlik, szétterül a tájon,

mint puha, sötétkék bársony

simul tenyerembe a csend:

odafönt, idelent, lassacskán

eggyé válik, összeolvad az éj

- tücsök zenél -

köveken csobbanó patak

hullámai alatt szunnyadozik

az est, sóhajtva lélegezni

kezd körös-körül a táj, s az

álmodó nyári éj hajnal

csókjára vár...

Körforgás

.. egy kőbe zárt virág ...

festett, színes falak

régi templom, amit elnyelt a sivatag

arcképek, kottára

jegyzett dallamok, versek

örök érvényű gondolatok

- nyomok -

amiket emberek véstek

az Idő kerekére...

a kerék forog, s a körforgásnak

soha nincs vége...

segítesz élni, én segítek neked

egymás lelkébe írtunk láthatatlan

jelet, s a Jel - ha igazi volt -

örökre megmarad

- hangok -

- érintések -

- szavak -

érzések, amiket egymásnak

adunk, mert kiválasztottak:

emberek vagyunk - érző

szenvedő, Világot megváltó

lények, küldetésünk a harc

és jutalmunk az Élet...

Zöld

Színes tintával

írt regény: Élet

- tiéd, enyém -

smaragd mezők,

levél a fákon,

erdő mélyén

őz hagyta 

lábnyom…

aranyló pettyek

tó vízén,

színbe kódolt

Remény…

tavaszi álmok

ébredése,

új mag vetése,

bársony-

palást a Föld

színén…

vágyott sziget

az Idő tengerén…

Szilas Ildikó: Felhő-valcer

(Frederick Chopin: Waltz Rain c. műve nyomán)

Felhő-valcer
- álom-világ -
táncolj a víz-
függönyön át,
hagyd, hogy
arcodba hulló
cseppek, ütemesen
dobolják benned
a vágy ritmusát,
hallgasd a szél
dalát, s táncolj,
táncolj velem,
örvénylő
felhőkön át…

Tavaszi reggel

Az éjszaka még vaksötét
bársony-puhán dereng az ég,
s alig pirkad a láthatár,
már megszólal egy kismadár...

Félénk kis hangja élesen
hasít a csöndbe fényesen,
a csöppnyi rés utat talál,
s kigyúl az első napsugár...

Amott a sápadt Napkorong,
a hegy mögött most felborong
- aranyló tányér, égi jel -
most minden madár énekel...

Új Tavaszt, új napot köszönt,
az ének szárnyal odafönt,
betölti szívünk dallamát:
Jó reggelt! Ébredj föl, Világ!

Tavasz lesz...

Lassan lecsúszik a tél
könnyű, fehér fátyoltakarója
- a jég olvadni kezd -
ezüst-cseppeket hint a hóra, s
szél-hárfa csengő dallamán
új tavasz ébredez...
- fák sóhajtanak -
ágaik nyújtóznak a fényben,
orromban friss fű szagát
érzem: virágok illatát,
kék pille szárnyát bontogatja,
rámosolyog a Napra, s
egy harmatcsepp áttetsző
prizmáján keresztül
ragyogó színekre bomlik
a Világ...

Palackba zárt emlékek

Palackba zárt

emlékeim a

hullámokra bíztam,

benne van 

minden gondolat,

mit valaha leírtam…

benne az egész

Világ, amit oly

szépnek láttam,

van benne öröm,

bánat is, és minden, 

amit vártam…

Ott lebegnek

az álmok is,

amik nem teljesültek,

benne égnek a

vágyak is, mik

lassacskán elültek…

Emlékek áttetsző falán

megcsillanó fények,

életem forgószínpadán

felvillanó képek…

Ha egyszer kezedbe

kerül, nézz csak

mélyére bátran:

a titok ott rejlik belül, 

minden szívdobbanásban,

mert minden emlék

dallam is, bennünk

rezgő varázslat, s

lelkünket összekötik 

láthatatlan szálak…

Emlék-füzérek

Fényfüzérek:
a város gyöngyei,
egymáshoz kapcsolt
láncszemek:
folyó, házak, hegyek,
két part között átívelő,
múltat, jelennel
összekötő emlék-hidak:
kavargó hópihék
vas-szürke ég alatt,
vers-foszlány,
tépett papírlapon,
árnyékok a tavon:

„Hideg kéz a zsebben,
várom, hogy felmelegítsd:
ág reccsen, a csendben
madártoll hull a hóra,
vannak percek,
amikor megáll az óra,
ez most ilyen…”

Emlék (Ricordo)

Ne bánkódj értem, ne sírj, kicsi kedves,
mert el kell válnunk akkor is, ha fáj,
az őszi táj már ködfoltoktól nedves,
és rég elmúlt a tavasz és a nyár...

Hűs esti szellő őrizze az álmod,
míg képzeletem hozzád visszajár,
a régen volt és mindig visszavágyott
csókjaink emléke rád talál...

Téli faágon hólepel, ha csillan, s
fagyos szél zörget házad ablakán,
az édes óra visszatér egy percre,
mint akkor rég, szerelmünk hajnalán...

S majd színt varázsol arcodra, ha fázol,
mint kandallóban tűzpiros parázs,
és csöppnyi lángot rajzol két szemedbe,
akár egy izzó, tűnő látomás...

Akkor se sírj, ha elkerül az álom,
hallgasd szívednek régi dallamát,
behunyt szememmel én is újra látom,
és újra élem az örök csodát...

A szerelem az egyetlen ajándék,
szegény, kinek belőle nem jutott,
végzetes harc vagy csupán könnyű játék,
ha már csak emlék, akkor megtudod...

Szilas Ildikó: Angyalok

Az angyalok vigyáznak rád,

ha magányos, hideg éjszakád,

ha félsz, hogy mit hoz az élet,

angyalok őriznek téged, 

láthatatlanul fogja kezed

legfőbb őrangyalod, s vezet,

csak mondd el esti imád,

s az angyalok vigyáznak rád…

Szilas Ildikó: Ünnepvárás

Ünnepváró Karácsony-reggelen
a kicsi szánkó megpihen,
apró lábnyomok csikorgó havon,
s a képzelet benéz egy ablakon,
odabent csillogás, jó meleg,
a szobából anya integet:
a kép tiszta, az üveg halovány,
s az emlék áttör az Idő falán:
nagyi kalácsot süt, diós perecet,
apa fenyőt hoz - most érkezett -
apró szikrák nagyapám szemében:
„angyalokat láttam az égen”,
s én elhittem minden szavát,
mert igaz volt, akár egy
szál virág, szívemben él,
nem hervad el soha, mert
a szeretet maga a csoda…

Szilas Ildikó: Csöndet szitál az est

Csöndet szitál az est,
sötétkék álmot fest az
égre: egy csöpp ezüst a
kékbe - állócsillag -
gyermekkorom, azon a
méz-illatú Karácsonyon...
egy régi mesekönyv zizzenő
lapjai, kristály-csengettyű
hangjai óriás fenyő alatt:
kövek között bukdácsoló
patak és hóban guggoló,
aprócska házikó...
A régi kert - gyermekkori
barátok, talán ott álltok
most is a sövény mögött -
nevetésetek visszhangzik
mohos falak között, és áttör
a csenden, itt muzsikál
fülemben, s a hosszú-hosszú tél...
Sohasem lesz már olyan fehér
a hó - a tó őrzi még korcsolyánk
jégbe karcolt nyomát...
A szilvafát derékba törte az
Idő, de áll a vén dió - egyre nő -
ágai felém integetnek, mint jó
barátok, körbevesznek az álmok,
fölöttem angyal-szárnyakon lebeg
a múlt: egy kép, mely örök, mely
soha nem fakul...

Szilas Ildikó: Rózsák tánca

Most járják utolsó táncukat,

aztán csendben lehullanak:

színes takaró - fehér havon,

sok rózsás, vörös szirom -

még őrzik illatát a nyárnak,

és várnak, egyre várnak,

halkan susogva jó éjszakát, 

míg hófehér csipkés ruhát

terít rájuk a tél, s hárfa-

hangján a szél dúdolja

altatódalát - ők ott állnak

csillogón, mint megannyi

ezüstös jégvirág…

Szilas Ildikó: Téli álom

Húr nélküli lantot penget a képzelet,

a Tél-tündér váratlan érkezett,

halvány kezével végigsimít a tájon:

- zúzmara-álom - apró, didergő jégcsapok

csengetnek kristály-dallamot, és

egyre halkuló dalát dúdolja jégvirág:

tavaszról mesél, mielőtt aludni tér...

A víz színét szivárványszínű jég
borítja már, dermedt a csend, csodára
vár: egy hópehely puhán arcomra hull,
azután még egy, s hangtalanul,
lábujjhegyen, közelít, oson a Tél,
egymásba olvadó színek helyén most
minden szikrázó fehér...

Szilas Ildikó: Fáradt délután

Egy fáradt délután

csókodra vágyva,

csendben lopózva,

meg-megállva

táncolt a szív, a

gondolat: mert 

vártál rám, mert 

vártalak…

S míg hópihét

szitált az ég,

dacosan büszke

szégyenét csak

a Hold fénye látta,

szerelmes igézetét

csillagként szórva

szét a havas tájra…

Szilas Ildikó: Sors-könyv

Szállongó virágszirmokat sodor

a szél, árvalányhajat - s a tél

fehérre festi mindet - fagyot

lehel közénk, elválaszt minket

és összeköt: szikrázó híd, ősz

és tavasz között... lehulló csepp

szikrázó jégcsapon, távoli rianás

a befagyott tavon: remény, ígéret,

hogy a tavasz majd újra ébred -

körforgás, évszakok, egymásba

forduló napok - s szédítő, egyre

gyorsuló Idő...

Káosz és rend, a természet rendje:

folytonos utazás a Végtelenbe, s

a megfejtésre váró nagy titok:

vajon a Teremtő mi végre alkotott

minket, s hogyan ítéli tetteinket?

Vagyunk kavargó, apró porszemek -

egy Üstökös váratlan érkezett - és

fénye láng-csóvát rajzolt az égre:

mindenség volt, a rész egésze, melyben

mi is jelen vagyunk: Sors-könyv,

amelynek lapjain nyomot hagyunk...

Rajzolok

Ölemben vázlatfüzet

- rajzolok -

vagy inkább csak

vázolgatok:

vonalakat - félig behunyt

szemmel -

ceruzával, tollal, ecsettel

oda se nézek, ott belül

látom a képet:

tó, sirályok, kék ég

- szemed - csillagok

álmok, képzelet...

"Te mindig ugyanazt látod,

nem változol soha?

Javíthatatlan, ostoba!"

Na jó, akkor festek zöld erdőt

bérceket, zúgó folyót,

magas hegyet,

itt egy patak, s egy

madár, ki csőrével itat

egy másikat

aztán felszállnak

lebegve, egymás mellett

a Végtelenben

repülnek, magasan...

"Te nem tudod, hogy aki

szárnyal lezuhan? Térj

vissza a földre!"

Rendben van - itt egy körte

- veszélytelen téma -

kicsattanó, kerek,

akár egy vásott gyerek:

orra körül szeplők

- haja kócos -

kezében alma...

mintha te szaladnál ki

az udvarra öt évesen,

játékra, nevetésre

éhesen, amikor

még minden mesének

jó a vége:

"Már megint ábrándozol?

Fel kéne nőnöd végre!"

"Igaz, fel kéne nőnöm

végre...

könyörgöm - még ne!"