Igazgyöngy-szerelem

Úgy hoztam föl lelked mélyéről a szerelmet,

mint búvár az igazgyöngy-szemet, játékos

testű, csillogó halak közt úszkáltam veled,

áramlatok emeltek - süllyedtek, a végtelen,

mélységes csendben csak a Nap vibráló fénye

csillant meg szemedben...

Egy gyöngyház-színű kagyló bezárta lelkemet

tiédbe, bevonta kettőnket áttetsző, tiszta fénye,

s én benne őrzöm szerelmedet, amit a tenger

mélyéről hoztam fel, akár egy búvár az

igazgyöngy-szemet...

Erdőben

Fák törzse, ágak sugara,

levegős lombja, illata,

átsejlő fények, áradók, félig
hunyt szemmel álmodók...

Mit súg a felhő meg a szél,

amott a hegy miről mesél,

sok kis levél halkan rezeg,

s a titkot mélyen őrzitek...

Az ember lehet ostoba, de

ti nem töprengtek soha: mi

volt a kezdet, s hol a vég

csak léteztek, s ez épp elég...

Sűrű a csönd - megfogható

a szívverés is hallható -

érzem, mint árad az erő,s

egy pillanatra az idő megáll...

aztán halad tovább - 

és bölcsen hallgatnak a fák...

Mezítlábas dal

Tarisznya vállamon,

kezemben lyukas kalap,

hajam szellő cibálja,

arcomba tűz a Nap,

árnyék a tó vizén

- súlytalan lebeg -

ott pihennek az álmok,

mint csillogó kövek:

- egy szó -

- egy hang -

- egy érzés -

halkan dúdolom,

és elsuhan a széllel

mezítlábas dalom.

The show must go on  (QUEEN)

Amíg vakít a fény, a shownak menni kell...

Míg van, ki rád figyel, a shownak menni kell...

Míg mulattatni kell, a shownak menni kell...

Míg levegőt veszel, a shownak menni kell...

Míg van egy csepp erőd, a shownak menni kell...

Ha forrón tűz a Nap, a shownak menni kell...

Ha tél fagyot lehel, a shownak menni kell...

Kihull egy-két barát? a shownak menni kell...

Lépjen helyébe más, a shownak menni kell...

Ha szétpattant egy húr, a shownak menni kell...

Ha ujjad már sebes, a shownak menni kell...

Ha könnyezik szemed, a shownak menni kell...

Ha vérzik is szíved, a shownak menni kell...

Ha hangod elakad, s már rég más énekel,

A shownak akkor is, azért is menni kell!

(Freddie emlékére)

Miért kell a vers?

Hogy meghódítsd az ismeretlent,
hogy legyőzd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
hogy átöleljen a szeretet,
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és ne félj,
ha komor palástját rád teríti az éj,
mert egyszer véget ér a sötétség
birodalma, s ott megszűnik a Gonosz
hatalma - rózsás ujjakkal, szelíd
mosollyal rád talál a hajnal, s megtölti
szívedet: fénnyel, verssel, dallal...

Ébredés

Éjszaka - csend mindenütt - az
óra halkan üt, tovább ketyeg,
lustán számolja a perceket: a
lét sötét homályba hull...
bársony-virágok szenderegnek,
lágy szirmait a képzeletnek
magára zárja a tudat - úgy
őrzi mélyen, ringatja ölében,
akár az álmokat - pattan a zár,
s fájdalom-börtönéből lassan
kiszabadul, szomjazva felsóhajt
a Lélek: fölötte kék fátyol
lebeg, hunyt pilláin még könny
rezeg, de holnap újra ébred...

Nyár éjszaka

Ring a hullám
ring a tó,
édes álom
ringató...
dalra kél az
esti szél,
hallgatom, hogy
mit mesél,
s mert az álom
elrepít,
újra látom
fényeit:
kék-aranyból
szőtt palást,
szivárványszín
látomás...
tündérlányok
kék haja,
varázslatos
éjszaka...
holdsugárból
ezüstlánc,
könnyűléptű
fátyoltánc,
vízre hajó
fűzfaág
halkan zsongja
dallamát,
ringat-ringat,
mint az ág,
kedvesem -
jó éjszakát!

A Pillanat...

Most ne szólj, csak feküdjünk
így, mozdulatlanul a fűben, a
szavakon túl is van világ -
érzed a rétek illatát? fejünk
fölött a fák lebegő, üde zöld
sátra nyit ablakot az égre,
most csak kezed simuljon az
enyémbe, hallgasd lüktető
dallamát - ne szólj...
a hang megtöri a varázst, a
szívek templomában most
halk suttogássá csendesül a
lélek - én a ki nem mondott
szavakból is értek, aludj csak,
vigyázok reád...

Színes esernyők

Színes esernyők feszülnek az égnek,
lilák - sárgák - kékek,
óriás pipacsvirág alatt
két egymáshoz simuló alak:
ezüst-szálak fonják körül őket
- odafönt sötét felhők kergetőznek -
és nagy robajjal leszakad az ég,
az ő világukat nem töri szét
vihar, se szél, se förgeteg,
az esőcseppek szemükben fénylenek,
- ősz van megint... egy újabb -
ujjaik összekulcsolódnak,
s a vízfüggönyön át még
visszalopják maguknak a nyár
utolsó fénysugarát...

Szamárbőr

Szamárbőr Királyfi jelmezét
levette - csupasz valóságát
búsan nézegette: két korcs
mellső végtag, apró, barna
szemek, fakó rózsaszín
bőr a szép, szürke helyett...
Négy jó erős lábam most
kettőre sorvadt: ennyi csapás,
mit hoz számomra a holnap!?
Furcsa béka-nyelven törnek fel
a szavak, híres ordításom
torkom mélyén ragadt...
Ilyen csúfság lettem? Ez a
valós világ? Békés szamár-létem
nem élhetem tovább?
Tiszta forrás helyett tüzes vizet
kapok? Friss fű gyanánt égő
szivart ropogtatok? Ha nem lépek
fürgén, ha másfelé nézek, rám
támadnak dühös, rikácsoló lények...
Drága Szamár-világ, érted sír
két szemem, bárcsak visszakapnám
hosszú lapátfülem! Vígan legelészve
tölteném a napot, s büszke lennék
arra, hogy én Szamár vagyok...
Szamár, aki mindig vállalja a
sorsát: kinek cukrászdában nem
rendelnek tortát, nem készülnek
róla fotó-sorozatok, beszélgető
show-ba meghívást nem kapok
semmiféle botrányt nem takar a
múltam, csak egy biztos: hogy
én mindig szamár voltam... elég is
ha ennyit tud rólam a Jónép
akkor változnék át, hogyha bolond
volnék... az én világomat ne zavarja
senki, mert nincsen jobb
dolog, mint Szamárnak lenni!

A vad ló

Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden
porcikád remeg, azt gondoltam magamban:
megszelídítelek...

Nem tűrsz zablát, se pányvát, hab
lepi testedet, leszel még engedelmes:
megszelídítelek...

Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul
lebeg, pihenj meg néha, kedves:
megszelídítelek...

A szabadságod félted? azt meghagyom
neked, de minden este várlak:
megszelídítelek...

Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe
megy, zabot viszek kezemben:
megszelídítlek...

Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok
neked, már felfigyelsz szavamra:
megszelídítelek...

Most figyelmesen nézel, rám csillan
szép szemed, én mosolyogva hívlak:
megszelídítelek...

Habozva meg-megállsz, a füled
hegyezed, én lassan simogatlak:
megszelídítelek...

Ujjaim alatt érzem, a bőröd bizsereg,
az érintésem nyugtat:
megszelídítelek...

Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon
fejed, emlékszel(?), ugye mondtam:
megszelídítelek...

Látomás

Kék macska ásít kormos háztetőn,
s mellém surran az éjben, bódult
pillámra álmokat varázsol most a
fényben - bársonyos talpak hangtalan
árnyak mélyén lopóznak, majd szökken
egyet zajtalan, s átugorja a Holdat...
szikrázó csillagok között magányos
útját rója, és onnan föntről néz le
rám - minden titkok tudója...
zöld fényű, apró villanás foszforeszkál
szemében,majd rám hunyorít cinkosan, és
eltűnik az égen...

Repülő halak

Tenger fölött és ég alatt,
acélkék, repülő halak...
levegőt, vizet hasítanak,
bőrükön táncot jár a Nap,
tarajos hullámokon át,
élvezik a szabadság mámorát,
szemük a távolban kutat,
- ők ismerik a célt és az utat -
egy testként mozgó hal-rajokban,
zengő, sodró áramlatokban,
alámerül, magasba csap,
napokon, éjszakákon át,
a természet ősi ritmusát
követve halad,
vonul a hal-csapat...

Tenger fölött és ég alatt,
csodálatos, repülő halak...