Szerettem volna

Szerettelek volna ismerni, mint gyermeket,

fára mászni, fűben rohangálni veled -

lepkét kergetni, virágot szedni a réten,

elbújni tündérmesékben - felfedezni új, és

újabb csodákat, szivárványfényből építeni

várat, szívem titkait elmondani neked, ha

bántanak, együtt sírni veled, és álmodozva

hallgatni dalod - bizakodva várni a holnapot:

őszinte szívvel, csillogó szemekkel, nem

sejtve azt, hogy fel kell nőni egyszer, mert

véget ér az álom, s oly kegyetlen az élet,

akkor szerettelek volna ismerni téged,

mikor nem ismerted még a bánatot: igazi,

ártatlan gyermekkorod...

Nyár végi búcsúzó

 

Folyó partján a Nyár tűnődve

ballagott, végigsimítva

virágok szirmain, szelíd

mosollyal búcsúzott:

még néhány izzó percet

hátrahagyva

föltekintett a Napra,

hajába tűzte sugarát, s

a fák egymásra hajló lombjai

alatt lassan sétált tovább...

Narancsvörös ruhája lebbent,

majd eltűnt hirtelen, hogy

megjelenjen újra zöld

leveleken - hullámok

fodrain aranylón csillogott, s

egyre halkult az ének, amint

távolodott...

Lába nyomát a Tél friss

hóval fújta be, alatta

megzizzent az ősz

tarka levélszőnyege.

Ha hűvös szél zörgeti

házad ablakát, a Nyár még

most is énekel: hallod dalát?

Vízesés

... befagyott vízesés ...

a rohanás jégbe zárt pillanata

Lélek - Idő-kapuja 

itt minden csepp mozdulatlan

várakozás: jég-alakban 

a csend morajló hangokat

teremt: víz robaját, Élet zaját

egyszer majd boldogan 

zúdul alá a mederbe

szikrázó, fehér kövekre

és szalad... szalad... akár

egy csillogó patak, de

most nem más, csak

egy jégbe zárt

... pillanat ...

Szilas Ildikó: A csend tava

Csend-tóba hálót merít az éj,
szél-hárfáján az ősz zenél
- varázslók fejedelme -
mint bíborszínű kelme
omlik le falakról a repkény,
fák lombjai közt keresném
a nyár utolsó üzenetét,
s a szél gondtalanul
tépi szét az álmokat...
Fekete ablakkeretben
hófehér függöny lebben
- még hajnal sem dereng -
mint alvó madár puha szárnya
végigsimítja vállamat az
éj sötét árnya...
Tinta-kék égi tóba lassan
csordogál a csillagok
ezüst folyója: minden
csillag egy-egy sziget,
talán egy most született,
és fénye még nem rajzolt
jelet az égre, s ami ott
pulzál fejed fölött, talán
már rég kihunyt, elköltözött,
de sugarát még ott őrzöd
szívedben, és lángja
visszatükröződik szemedben,
némán is beszél...
Csend-tóba hálót merít az éj,
szél hárfáján az ősz
zenél... zenél... zenél...

Ha lehetnék...

Ha lehetnék,

fehér pillangó lennék...

nem tarka, pompázatos,

nem fekete: gyász-szalagos

nem harsogó vörös,

nem lila köntösös,

csak egyszerű, fehér

- akár a hó, akár a tél -

lehulló tollpihe,

mit elsodor a szél... 

Reggeli gondolatok

A függöny kéken lebben
- ez is jó most -
a csendben ujjaim közt
átszűröm a Napot...
félálomban a reggel
pulzáló erekkel ébred,
mint rózsás hajnalok,
a nyugalom, mely körbevesz:
monoton csepegő eresz,
friss kenyér illata, s
a fákat mosdató eső
egyhangú, halk ritmusa
- a létezés -
reggeli, meghitt zajok,
múlt és jelen most eggyé
válik bennem, az élet
ott zenél fülemben,
én hallgatok...

Szilas Ildikó: A patak két oldalán

A patak két oldalán átbólogat egymáshoz
fűz és platán: ág-karjaik hajlongva vágynak
egy ölelést, csak arra várnak.

Míg madárszárnyon repülnek az évek,
árnyékaik lassan összeérnek…

A híd korlátján áthajol, még ott időz valahol
az emlékezet, és vízbe hullajt  néhány levelet,
amit az Idő magával sodor.