Szilas Ildikó: Csöndet szitál az est

Csöndet szitál az est,
sötétkék álmot fest az
égre: egy csöpp ezüst a
kékbe - állócsillag -
gyermekkorom, azon a
méz-illatú Karácsonyon...
egy régi mesekönyv zizzenő
lapjai, kristály-csengettyű
hangjai óriás fenyő alatt:
kövek között bukdácsoló
patak és hóban guggoló,
aprócska házikó...
A régi kert - gyermekkori
barátok, talán ott álltok
most is a sövény mögött -
nevetésetek visszhangzik
mohos falak között, és áttör
a csenden, itt muzsikál
fülemben, s a hosszú-hosszú tél...
Sohasem lesz már olyan fehér
a hó - a tó őrzi még korcsolyánk
jégbe karcolt nyomát...
A szilvafát derékba törte az
Idő, de áll a vén dió - egyre nő -
ágai felém integetnek, mint jó
barátok, körbevesznek az álmok,
fölöttem angyal-szárnyakon lebeg
a múlt: egy kép, mely örök, mely
soha nem fakul...