Táncol az ősz

Táncol az ősz, 

lazán kibontja 

erdőnyi aranyhaját,

égővörös szoknyája 

lángol, szétosztja

sugarát…

A búcsúzás ez, 

a hosszú álom,

mint alvó 

Csipkerózsikát,

nem zavarja se hó

se lábnyom

csak a szél dúdol

jó éjszakát:

Jön még tavasz,

lesz még varázslat,

elűzi fénye a fagyot,

sötétkék bársonyát

az égnek átfestik

rózsás hajnalok.

Táncolj csak ősz,

táncolj, keringve,

mielőtt aludni térsz,

s hagyd itt nekünk

a fényt, a mámort,

s a reményt, hogy

visszatérsz…

Párban ringó csónakok

Párban ringó csónakok,
úsznak, összeütődnek,
a bordázat reped, törik,
- szilánkok kergetőznek -
és nap, mint nap megvívják
csöndben a maguk harcát,
temetve hullámsírba gondjaik,
s az Élet nagy kudarcát...
Céltalan sodródó hajó,
 a szél vitorlát csapkod,
korallzátonynak ütközik
vagy eléri a partot?
Hány nap még, mennyi
szenvedés, amíg magányos
útját rója, s a végső percben
feltűnik a sors mentőhajója…
Fényes yacht: fedélzetén
üvegcsörömpölés és lárma,
de Hamupipőke soha nem
jut el a bálba, üvegcipőjét
egy hullám kisodorta
a partra, helyette
gyémánt-tűt kapott,
pedig nem ezt akarta...
Viharvert halászcsónak
- egy legény -
füttyösre áll a szája,
hálót vet, vödröket cipel,
nem gondol semmi másra,
kétség vagy gyötrő fájdalom
nem marcangolja lelkét,
ő nyugodt, mint az óceán,
és szabad, mint a fecskék...
Sorsok... hajók... és tengerek...
hullámzó hegyek lánca,
ringatja őket csendesen
az Élet lassú tánca...

Csend-varázs

Mint könnyű fátyol

úgy lebeg

ruhádnak  fodrain, 

jajongó hangon

énekel

hegedűd húrjain…

A csend-varázs

még ott honol 

az ablak üvegén,

s az álmok

arany-fonalán

még ott csillog 

a fény…

Többé nem

hallod azt a dalt,

visszhang sem

válaszol,

mint parti hullám

megtörik egy

sziklán, valahol…

Sirályok szárnyán
 száll tova,

repíti az Idő,

lelkedben

mindig ott rezeg,

de vissza sose jő… 

Szürrealizmus

Fénye a mának:

tegnapok kusza árnya

- egy érzés -

víz felett lebegő pára

lét és nem-lét homályán

imbolygó árny-alak

áttetsző kék színek

csupasz falak...

fejtetőre állt, furcsa

sejtelmes világ:

elpattanó húr, lehajló

fűzfaág, álom határán

ébredező Lélek

a kép figyel...
vagy te nézed a képet?

Tengerszem

Isten szeme... 

te mindent látó,
a mindenséget sugárzó

sejtelmes csoda,
- angyalok lábnyoma -

egy cseppnyi Éden

a természet ölében:
a kék minden árnyalata 

ott ragyog benned -
türkiz-álmok lebegnek,

itt találkoznak a Lelkek,
akiknek nincs otthona
- Tengerszem - 

égi és földi csoda...

Szilas Ildikó: Csak a csend…

Csak a csend…

nem kell most más,

az ajtón néma koppanás,

halvány, villanó fények,

eltűnt, s visszatérő

remények…

 

Csak a csend…  

és újra hallom,

míg lábujjhegyen

közelít az alkony,

behunyt szemmel is látom,

tovalibbenő ifjúságom…

Csak a csend…

kihunyó parazsát érzem,

mint el nem

múló csodát, mesékben,

a lélek vergődik, lázad, de 

soha nem törik meg a varázslat…

Csak a csend…

a hangok tiszták, 

szomjazó lélegzetem isszák, 

és rád találnak

sodródó verssorok…

Csak a csend…

hangtalan árnyékod vagyok...

A szél dala...

Rajzold le a szelet,

mert szelet rajzolni 
- azt is lehet -
hajlongó ágak, hullámzó 
rétek, szálló virágok:
- fehérek, kékek -
szél hegedűje zizzen a 
nádon, bársonyos égen 
lépdel az álom... 

Vajon miről mesél a szél 
ha zúgó ágak közt zenél? 
Jött a havas hegyek közül, 
hol az oromra csillag ül.

Süvítve gördült lefele, 
s hógörgeteg zúdult vele. 
A hegy lábánál csendesen, 
alvó kövek közt megpihent.

S újult erővel szállt - repült, 
útjába kis folyó került. 
Vetett habos hullámokat, 
aztán a part felé szaladt.

Ott várt reá a zöld mező, 
harangvirág - csilingelő,
S ahol a mező véget ért, 
pitypang bugáját szórta szét.

Felhőt sodort a Nap elé, 
bebújt a sűrű fák közé,
Fészkén gubbasztó kismadár 
már csak a szél dalára vár,

Aztán elalszik, megpihen, 
aludjál te is, gyermekem...