Szilas Ildikó: A csend tava

Csend-tóba hálót merít az éj,
szél-hárfáján az ősz zenél
- varázslók fejedelme -
mint bíborszínű kelme
omlik le falakról a repkény,
fák lombjai közt keresném
a nyár utolsó üzenetét,
s a szél gondtalanul
tépi szét az álmokat...
Fekete ablakkeretben
hófehér függöny lebben
- még hajnal sem dereng -
mint alvó madár puha szárnya
végigsimítja vállamat az
éj sötét árnya...
Tinta-kék égi tóba lassan
csordogál a csillagok
ezüst folyója: minden
csillag egy-egy sziget,
talán egy most született,
és fénye még nem rajzolt
jelet az égre, s ami ott
pulzál fejed fölött, talán
már rég kihunyt, elköltözött,
de sugarát még ott őrzöd
szívedben, és lángja
visszatükröződik szemedben,
némán is beszél...
Csend-tóba hálót merít az éj,
szél hárfáján az ősz
zenél... zenél... zenél...