Szamárbőr

Szamárbőr Királyfi jelmezét
levette - csupasz valóságát
búsan nézegette: két korcs
mellső végtag, apró, barna
szemek, fakó rózsaszín
bőr a szép, szürke helyett...
Négy jó erős lábam most
kettőre sorvadt: ennyi csapás,
mit hoz számomra a holnap!?
Furcsa béka-nyelven törnek fel
a szavak, híres ordításom
torkom mélyén ragadt...
Ilyen csúfság lettem? Ez a
valós világ? Békés szamár-létem
nem élhetem tovább?
Tiszta forrás helyett tüzes vizet
kapok? Friss fű gyanánt égő
szivart ropogtatok? Ha nem lépek
fürgén, ha másfelé nézek, rám
támadnak dühös, rikácsoló lények...
Drága Szamár-világ, érted sír
két szemem, bárcsak visszakapnám
hosszú lapátfülem! Vígan legelészve
tölteném a napot, s büszke lennék
arra, hogy én Szamár vagyok...
Szamár, aki mindig vállalja a
sorsát: kinek cukrászdában nem
rendelnek tortát, nem készülnek
róla fotó-sorozatok, beszélgető
show-ba meghívást nem kapok
semmiféle botrányt nem takar a
múltam, csak egy biztos: hogy
én mindig szamár voltam... elég is
ha ennyit tud rólam a Jónép
akkor változnék át, hogyha bolond
volnék... az én világomat ne zavarja
senki, mert nincsen jobb
dolog, mint Szamárnak lenni!